A beszélgetés, ami mindent megváltoztatott
Néhány évvel ezelőtt egy programózói fórumon valaki megkérdezte, hogy a nagy üzenerküldő cégek valóban betartják-e az ígért adatvédelmet. A beszélgetés félig viccesen indult, megjegyzésekkel arról, hogy valóban titkosítják-e az üzeneteket, vagy belülről olvassák őket. Amíg meg nem jelent valaki, aki azt mondta, hogy egy nagy üzenetküldő cégnél dolgozott, amelynek a nevét nem kellene említenem.
Több üzenetváltás után valaki feltette neki a közvetlen kérdést. És a válasza meglepő volt: igen, amennyire ő tudta, az üzenetek tartalmának olvasásától való tartózkodás kötelezettségét szigorúan betartották. A kód, amit ő írt, és a közeli kollégái kódja nem nyúlt a beszélgetések szövegéhez.
De aztán hozzátett valamit, amit senki nem várt: „Nem olvassuk az üzenetek tartalmát, mert nincs rá szükség.“
Miért nincs rá szükség
Elmagyarázta, hogy milliónyi beszélgetés elolvasása és megértése rendkívül bonyolult. Az emberek tucatnyi nyelven beszélnek, nyelvjárásokkal, családi szlenggel, kitalált rövidítésekkel, becenevekkel, kettős jelentésekkel. Mindennek a feldolgozása hatalmas mennyiségű memóriát, processzort és áramot igényel. Egyszóval: pénzt. Sok pénzt.
És ami a legfontosabb: nem éri meg. Mert az üzenet tartalma, mondta, nem más, mint füst. Köd, ami összezavar. Az abszolút igazság a metaadatokban van.
A példa, ami mindent megmagyaráz
Hozott egy példát. Képzelj el egy férfit, akinek van párkapcsolata. Tudjuk, hogy van párja, mert megosztja a közösségi oldalain. Tudjuk, hogy együtt élnek, mert a telefonjaik helymeghatározásai egyeznek: ugyanott alszanak, ugyanott vacsoráznak, hétvégén együtt mozognak. Mindezt az információt a telefonok folyamatosan rögzítik, anélkül hogy bárki kérné.
Most képzeld el, hogy ennek a férfinak a telefonja üzeneteket kezd váltani egy másik, új telefonnal. Egy telefonnal, ami egy nőé, aki nem a párja. Ennek a nőnek viszont van saját párja, akivel szintén együtt él — ezt ugyanazokból a helymeghatározási adatokból tudjuk.
A kettejük közötti üzenetek mintát követnek. Meghatározott időpontokban történnek. A válaszok szinte azonnaliak — aktív, intenzív beszélgetés zajlik. Szinte mindig egybeesik olyan pillanatokkal, amikor egyikük sincs a valódi párja közelében. Gyakrabban olyankor, amikor egyedül vannak, más telefonok nélkül a közelben.
És időnként, felismerhető rendszerességgel — egy hétköznap délután, egy szombat délelőtt — mindkét telefon ugyanazon a földrajzi helyen jelenik meg. Egy félreeső helyen. Lehet egy raktár. Lehet egy nyaraló. Lehet egy kis hotel a külvárosban.
Napnál világosabb.
Olvastak-e bármelyik üzenetet?
Nem. Egyetlen szót sem. Nem kellett semmit megfejteni, értelmezni, szöveget feldolgozni. Csak metaadatok: ki beszél kivel, mikor, milyen gyakran, hol vannak a telefonjaik abban a pillanatban. Adatok, amelyek nincsenek titkosítva. Adatok, amelyekkel a szerver definíció szerint rendelkezik, mert szüksége van rájuk a működéshez.
Mire jó ez az információ? Reklámok megjelenítésére. Egy reklám egy közeli hotelról, ami óránként ad ki szobákat. Egy kétszemélyes wellness hétvégecsomag. Egy ajánlat egy diszkrét étteremről a környéken. Nem azért, mert valaki olvasta az üzeneteidet. Hanem mert a metaadatok jobban elmesélték a történetedet, mint a saját szavaid.
Mit jelent ez
Amikor egy alkalmazás azt mondja neked, hogy „az üzeneteid végpontok között titkosítva vannak“, lehet, hogy igazat mond. Lehet, hogy senki nem olvassa a beszélgetéseid szövegét. De ha a szerver tudja, kivel beszélsz, mikor, milyen gyakran és hol vagy, amikor azt teszed, a tartalom titkosítása szinte lényegtelen. A metaadatok már elmondtak mindent, amit tudniuk kell.
A metaadatok védelmének egyetlen módja, ha a szervernek nincsenek meg. És az egyetlen módja, hogy a szervernek ne legyenek meg, ha az üzenetek nem mennek rajta keresztül. Ha közvetlenül egyik eszközről a másikra mennek. Közvetítő nélkül. Naplózás nélkül. Senki a középen, aki feljegyezhetné, ki beszélt kivel és mikor.
Mert az igazi magánélet nem az, hogy senki nem olvassa, amit mondasz. Hanem az, hogy senki nem tudja, hogy mondtad.